osepitmenyek_featured

Ősépítmények

Megszoktuk, hogy a szakmunkák a parasztházzal, netán az egyosztatú csőszházzal kezdődnek, aztán megérkeznek a pompás kastélyokhoz és katedrálisokhoz. Tanulságos lenne egy ellenkező irányba induló vizsgálódás, az a szemlélet, ami az egyszerűben is meg tudja látni a nagyszerűt. A maguk helyén miért lennének a kastélyoknál alábbvalóak a parasztudvarokban található építmények?

E tartományban magától értetődően valósul meg az a hármas követelmény, amire folyton figyelmeztetik a tervezőket: a rendeltetés, a megformálás és a helyben található legegyszerűbb, legolcsóbb anyagok felhasználásának követelménye.

Nekem megadatott, hogy gyermekkoromtól ismerjem a magyar falvak világát. Néprajzkutatóként mindig a kapcsolódásaival és szervesüléseivel együtt érdekeltek a dolgok.
Az 1960-as évek közepétől egyre tudatosabb munkamódszerem lett a fényképezve gyűjtés, amit nevezhetünk tevékeny vizuális antropológiának is. Ez utat nyitott olyan témák felgöngyölítéséhez, amelyeket másként nem is tudnánk megragadni. Kiürültek a falusi padlások, már nem folytatható a régi tárgyak gyűjtése. Hatékonyabb módszernek bizonyult megörökíteni a tárgyak használatát, a talán utoljára felbukkanó élethelyzeteket lefényképezni.

Az építészet kristálytiszta ősformáit a távoli puszták pásztorszállásain és a tanyaudvarok hátuljában fedeztem föl. Aztán egyre gyűltek az analógiák, ahogy keresztül-kasul jártam országunk archaikusabb életformákat őrző keleti felét, a magyar Alföldet.

A Baja környéki tanyavilágban 1978-ban rábukkantam egy 3,5 m magas, fehérre meszelt kupolájú tyúkólra. Lenyűgözött. A Niger menti falvak gabonatárolóit juttatta eszembe. Ettől kezdve rabja lettem az „alig-épületek” felkutatásának.

Bernard Rudofsky: Építészet építészek nélkül című, 1964-ben, New Yorkban kiadott könyve sorra veszi a természeti népek lakó- és gazdasági építményeit, amelyek meghökkentő formagazdagságukkal és célszerűségükkel örök fogódzók lehetnek a megújulást kereső tervezők számára.

Merész vállalkozásba fogtam: felkutatni és rendszerbe állítani a kor divatjától, mérnököktől és előírásoktól függetlenül létező népi építészetet. Ezek az ember veleszületett, ösztönös építő hajlamának a termékei: a mélyen rejtőző fundamentumok. A népi építészetünk mélyrétege elsüllyedt volna a két évtizedes, kitartó leletmentések nélkül. Akkoriban gyűjtötte össze a neves magyar folklorista, Erdélyi Zsuzsanna archaikus népi imádságainkat is.

A paraszti gazdálkodás udvarbéli „tákolmányaiban” és a pásztorok között járva örökítettem meg az építés ősformáit, a téralkotás alapműveleteinek alkalmazásait. Elgondolkodtató, hogy az általam ősépítményeknek nevezett alkotások úgynevezett „tanulatlan” emberektől származtak, akik aligha tudtak a tőlük térben és időben oly távoli előképekről vagy rokonságról. A kerekólak Afrika törzsi építészetét idézik. A pásztorépítmények a keletről jött, hajdan nomád állattartó népünk életformájának reliktumai. A gömbölyded szabadtéri kenyérsütő kemencék mintha a koraközépkori avar, magyar körtemplomaink formáját örökítenék tovább. A módos gazdák tanyáin talált monumentális „kőlábas” kukoricagórékról, a lenyűgöző galambdúcokról a Stonehenge és más megalitok, az ősi dél-amerikai és a távol-keleti Nap-kapu juthat eszünkbe.

Mindezeket a csodákat itt, Közép-Európában találjuk? Kontinensünk mértani közepén? Tegyük hozzá, hogy ugyanolyan autók száguldoznak nálunk, és ugyanazokat a szoftvereket használjuk, mint bárhol Európában.

Vizsgálódásom területe a magyar Alföld volt, hazám keleti, a törökkel, Habsburgokkal vívott évszázados háborúk sújtotta része, ahol részben megmaradt a hagyományos életforma.

Az építészet archaikus tartományának kutatásakor magyar nyelvterületen körülbelül 48.000 négyzetkilométert pásztáztam át. (A Kelet-Dunántúl alföldi jellegű részét, a Mezőföldet, s a magyar Alföldnek a XX. században Jugoszláviához, majd Szerbiához került déli nyúlványát.) Az 1970-es és 1980-as években fotósmálhámmal tanyától tanyáig, pásztorszállástól pásztorszállásig gyalogoltam, illetve ahol lehetett vonatra szálltam, illetve bicikliztem. Volt, hogy fölvettek egy-egy lovas kocsira, és a bakon hosszan beszélgettünk a gazdával. Soha nem sajnáltam az időt.

A képi rögzítésen kívül erre a gyűjtésre más módszer nincsen, hiszen az ősépítmények nem nemes anyagból készültek, hanem leginkább sárból és nádból, némelyek téglából, fából. Megmentésükre a műemlékvédelem módszerei többnyire nem alkalmazhatók. A néhány esztendőig fennmaradó, de nem ritkán csodálnivaló formaérzékről tanúskodó „tákolmányok” voltaképpen ősmaradványok. Eltűnnek, aztán újra megszületnek, mert kézenfekvő megoldások.

A magyar néprajztudomány már régen följegyezte az ún. kerekólakat. A pásztorépítményekkel jeles kutatóink foglalkoztak a XX. század elején. Mivel hasonlóak ma is előfordulnak, szükség volt arra, hogy új és átfogó gyűjtés induljon el. Arra törekedtem, hogy művészi igényű fényképezéssel felmutassam műveltségünk e tartományának egészét.

A kutató jól teszi, ha soha nem zárja le vizsgálódását. 2013 szeptemberében a Magyar Művészeti Akadémia jóvoltából portréfilmet készített rólam Bicskei Zoltán. A Zenta környéki forgatáson egy tanyán sikerült megörökítenem egy újabb, pompás kerekólat.

A gyűjtéseimből fotókiállítást mutattak be több magyar városban, és Varsóban is. Ősépítmények című könyvem 2000-ben, majd 2001-ben jelent meg, magyar, angol és német szövegváltozatokkal.

Öröm volt látni, milyen széles társadalmi réteget érintett meg! Egy ismert biogazda birtokán kerekólak sora nőtt ki a földből. A parasztételeiről híres vendéglő udvarán a fényképeim alapján hat kemencét építettek. Könyvem címlapja, mint afféle diadalkapu valósult meg Somogyaszalón. A bajai kerek tyúkól templomtervekhez adott ihletet kiváló építészeinknek, Csete Györgynek és Rácz Zoltánnak.

Az Ősépítmények harmadik kiadása 2014-ben jelenik meg.

Kunkovács László
Budapest, 2014. április 8.